Robert E. Howard
CONAN TESTVÉREI I.
Sorozatszerkesztő: Terenyei Róbert
Klasszikusok I.
Robert E. Howard: Kull király és az ősök
Robert E. Howard
CONAN TESTVÉREI I.
Delta Vision Kft.
Budapest, 2011
*
MesterMűvek
Robert E. Howard
KULL KIRÁLY ÉS AZ ŐSÖK
Conan testvérei I.
©Delta Vision Kft., 2011
Hungarian translation © Kornya Zsolt, Nagy Gábor, Sellei György, 2010
Szerkesztő: Kornya Zsolt
Korrektúra: Dobos Attila, Tantras
Nyomdai előkészítés: Ádám Krisztina
Borítógrafika: Tikos Péter, Vass Richárd
Kiadja a Delta Vision Kft.
Minden jog fenntartva
Válogatásunk alapjául az alábbi szövegkiadások szolgáltak:
Marchers of Valhalla
Sphere Books, 1977.
Robert E. Howard's World of Heroes
Robinson, 1989.
Nameless Cults
Chaosium, 2001.
Sbadow Kingdoms
Wildside Press, 2004.
Kull: Exile of Atlantis
Subterranean Press, 2006.
The Horror Stories of Robert E. Howard
Del Rey, 2008.
ISBN 978 963 9890 94 7
ISSN 2062-6592
Delta Vision Kft.
1092 Budapest, Ferenc krt. 40.
Telefon: 36 (1) 769-1669
Fax: 36 (1) 216-7054
*
Leírtam már néhányszor, de most újra megismétlem: Robert E. Howard a fantasy irodalom klasszikusa. A minőség egyik objektív mércéje, kivált a népszerű műfajokban, hogy egy írót mennyivel él túl a munkássága; és ezen a téren nem sokan vetekedhetnek vele. Több mint hetven évvel a halála után még mindig olvassák, magyarázzák, adaptálják – nem divatból vagy sznobériából, hanem mert találnak valamit az írásaiban, ami megszólítja őket. A neve még azok számára is ismerősen cseng, akik egyébként nem kedvelik a fantasyt; vagy ha az övé nem is, a leghíresebb hőséé biztosan. Conan, a barbár visszavonhatatlanul bevonult a populáris kultúra ikonjai közé. Howard rövid élete során iskolát teremtett, és nem csodálkoznék rajta, ha dédunokáink száz év múlva úgy emlegetnék, ahogyan mi az idősebb Dumas-t.
Amilyen maradandót alkotott a népszerű fantasztikus irodalomban, olyan mostohán bánt vele a szöveghagyományozás. A pulp-szerzők – akik közé ő is tartozott – nem az utókornak írtak, hanem az olcsó magazinoknak, melyek rikító borítójukkal vetélkedtek az olvasók figyelméért az újságos standokon. Ugyan kinek jutott volna eszébe megőrizni és gondozni a kézirataikat? Az ötlet a háború után vetődött föl először, az első rajongói nemzedékből kinevelkedett kritikusok körében, és Howard ezt már nem érte meg. Hagyatéka szétszóródott, régi ügynöke halálával sok kéziratnak örökre nyoma veszett. Ami a nyomtatásban publikált szövegeket illeti, ne legyenek illúzióink; a fantasztikus irodalommal foglalkozó kiadók szerkesztői munkamódszere mai szemmel nézve még a hetvenes években is inkább mészárlásra emlékeztetett. Ennek még az olyan nagy nevek is ki voltak szolgáltatva, mint Robert A. Heinlein; képzeljük el, mit művelhettek egy olyan szerzővel, aki nem tudott védekezni, lévén évtizedek óta halott!
Hogy rövidre fogjam: a Howard neve alatt kiadott művek egy részét egyáltalán nem ő írta, másokat pedig olyan brutálisan átgyúrtak és kiforgattak, hogy rájuk sem ismert volna. A komoly Howard-filológia, amely nem a szövegek átszabását és kiegészítését tekintette céljának, hanem eredeti formájukban való helyreállításukat, csak a kilencvenes évek második felében bontakozott ki.
Kéretik figyelni az időpontra: nálunk ekkor már a Howard-fordítások többsége rég megjelent. Egyik sem készült kritikai kiadásból, mivel ilyesmi akkor még nem is létezett. A helyzet az, hogy mi itt, Magyarországon csak púderezett változatban olvassuk őt.
Amennyiben ez szőrszálhasogatásnak tűnne, sietek mindenkit biztosítani: van különbség az eredeti és a kozmetikázott Howard-szövegek között, nem is kevés. Utóbbiakban például jóval több az üresen pufogó frázis, a foghíjasnak tűnő harcjelenet, a körülményes magyarázkodás és a szándékolatlan komikum. Kevesebb viszont a dinamika, a grafikus erőszak, a szexuális áthallás, és hát igen, a rasszizmus. Továbbá következetesen hiányoznak az ilyesféle mondatok: „Mert a szerelem a gyűlöletben és a keserűségben gyökerezik."
Kötetünk az első lépés abban az irányban, hogy megismertessük a hazai közönséggel Robert E. Howard hiteles fantasy-korpuszát, idegen kezektől származó csonkítások és betoldások nélkül, de a versekkel és a töredékekkel együtt, kommentárokkal ellátva, tematikus lebontásban. A szöveganyag egyharmada itt jelenik meg először magyarul, a többi fordítást pedig a kritikai kiadásokkal összevetve átdolgoztuk és javítottuk.
Az előbb nem véletlenül fogalmaztam többes számban; ezt a munkát egymagam nem győztem volna. Köszönettel tartozom fordítótársaimnak, Sellei Györgynek és Nagy Gábornak, valamint Kis-Simon Csabának, aki a magánkönyvtárából bocsátott a rendelkezésemre néhány ritka és nehezen beszerezhető forrásművet.
Kornya Zsolt
I. HAJNALKOR
Am-ra a hegyoldalban állt,
És nézte a pirkadatot;
Látta letűnni a csillagokat,
Az ég szeletét, mely félbehasad,
S keleten lángolva ragyog.
(Kornya Zsolt fordítása)
Lándzsa és agyar
Howard első professzionálisan publikált novellája: 1924-ben írta, tizennyolc évesen, és 1925-ben jelent meg, a Weird Tales magazin júliusi számában. A prehisztorikus fantasy irányvonalába tartozó történet az író egyik visszatérő ifjúkori témáját dolgozza fel – a crö-magnoni ősemberek evolúciós küzdelmét a Neander-völgyiekkel –, személyes fókuszban elbeszélve, egy kőkorszaki románc keretében. A megközelítés nem teljesen eredeti: közvetlen ihletőjéül A vörös isten fia (The Son of the Red God; Argosy, 1920. január) című novella szolgált, a mára gyakorlatilag elfeledett pulp-szerző, Paul L. Anderson műve, aki igen nagy hatással volt a fiatal Howardra. Ahogy az egy ifjúkori zsengénél nem csodálható, a fogalmazás még kissé darabos, a cselekmény egyszerű és lineáris, a szereplők ábrázolása sematikus; a szövegezésen azonban itt-ott már átütnek a későbbi, érett Howardra jellemző stíluselemek. Jóllehet Howard már írói pályafutása amatőr szakaszától fogva visszatérő hősökben és összefüggő novellaciklusokban gondolkozott, a Lándzsa és agyar mégis magában álló mű, nem csatlakozik hozzá folytatás. Valószínűleg nem találta elég erőteljes alaknak Ga-nort, a jámbor barlangfestőt, és a továbbiakban felváltotta őt Am-rával, a száműzött vadásszal.
Lándzsa és agyar
A-aea a barlangnyílás közelében kuporgott, és tágra nyílt szemekkel nézte Ga-nort. Egyformán lenyűgözte a férfi személye és az, amit csinált. Ami Ga-nort illeti, őt túlságosan lefoglalta a tevékenysége, hogysem észrevette volna bámul óját. A tágas barlangot egy kőhasadékba ékelt fáklya világította meg, melynek gyér fényénél Ga-nor gondos munkával figurákat festett a falra. A körvonalakat egy darab kovakővel véste fel, majd okkerfestékbe mártott faággal adott színt nekik. Az eredmény elnagyolt volt ugyan, ám valódi művészi szellemre vallott, mely bizonytalanul tapogatózva törekszik az önkifejezésre.
Most éppen egy mamutot igyekezett megörökíteni, és a kis A-aea szeme elkerekedett az ámulattól. Csodálatos! Mit számít, hogy az állat egyik lába és farka hiányzik? Véleményt csak a barbárság mocsarából épphogy kiemelkedő törzs alkothatott róla, ők pedig élő klasszikust láttak Ga- norban.
A-aea azonban nem azért bújt el a gyér bokrok közé Ga-nor barlangjánál, hogy a mamut képét csodálja meg. Tetszett neki a mű, de a művész még sokkal inkább. Ga-nor valóban nem nyújtott kellemetlen látványt. Magas volt és szikár, hat lábnál is nagyobb, széles vállú, keskeny csípőjű; keze-lába hosszú, alkata egy igazi harcosé. Az imbolygó fáklyafény kirajzolta büszke arcélét és magas homlokát, melyet homokszín sörény koronázott.
A-aea maga is csinos teremtés volt. Haja éppoly sötéten ragyogott, mint a szeme, s dús hullámokban bukott alá karcsú vállára. Arcát nem díszítette okkersárga tetoválás, mivel még pár nélkül élt.
Mindketten tökéletes példányai voltak a nagy crö-magnoni fajnak, amely hirtelen rajzott ki titokzatos őshazájából, s rövid idő alatt uralma alá hajtott vadat és vadembert egyaránt.
A-aea idegesen nézett körül. A közhiedelemmel ellentétben a vad népek erkölcsei igen merevek, és szigorúan őrködnek a betartatásukon. Minél primitívebb egy faj, annál szemellenzősebb. Az erkölcstelenség látszata még akkor is elítélendő, ha a felszín alatt a legszabadosabb élet folyik. Ha tehát A-aeát rajtakapták volna, hogy egy pár nélkül élő fiatal férfi szállása körül bujkál, kétségkívül parázna nőszemélynek kiáltják ki a törzs színe előtt, nyilvános vesszőzéssel megtetézve.
A helyes viselkedés az lett volna, ha A-aea megjátssza a szerény, szemérmes hajadont, s ügyesen felkelti maga iránt a fiatal művész érdeklődését, bár látszatra semmit nem tesz ennek érdekében. Aztán nyilvános udvarlás következik, szerelmes dalokkal és pánsípmuzsikával, majd az ifjú megalkuszik a lányra a szüleivel. Hacsak nem módos ember, mert akkor még az udvarlás is fölösleges.
A kis A-aea azonban a haladás képviselője volt. Mivel Ga-nort annyira lekötötte a művészete, hogy a lopva vetett csábos pillantásokat észre sem vette, a lány minden hagyományt megcsúfolva kémkedni kezdett utána, hátha talál valami módot az elcsábítására.
Ga-nor elfordult befejezett művétől, kinyújtózkodott és a barlangnyílás felé nézett. Akár egy ijedt nyulacska, A-aea lebukott és elinalt. Mikor Ga- nor kilépett a szabadba, csodálkozva látta a kis, karcsú talp nyomát az agyagos talajon.
A-aea ekkor már sietős léptekkel a saját szállása felé tartott, amely – csakúgy, mint a legtöbb másik – távolabb esett Ga-norétól. Közben egy csapat harcosra lett figyelmes, amint izgatottan beszélgetnek a főnök barlangja előtt.
Falatnyi lányoknak semmi keresnivalójuk a férfiak tanácsában, A-aea azonban annyira kíváncsi volt, hogy egy pillanatra közelebb húzódott hozzájuk, kockáztatva a leszidást. Két szó ütötte meg a fülét: „lábnyom" és „gur-na". Egy gur-na nyomait fedezték fel az erdőben, nem messze a törzs szálláshelyétől.
A „gur-na" szó a barlanglakók számára egyet jelentett a gyűlölettel és a rettegéssel, mert gur-nának – vagyis majomembernek – a letűnt idők szőrös szörnyeit, a brutális Neander-völgyieket hívták. Valaha ezek a tigrisnél és mamutnál is félelmetesebb bestiák uralkodtak az erdőkben, míg a crö-magnoniak meg nem érkeztek és ádáz háborút nem kezdtek ellenük. Testi erejük hatalmas volt, elméjük tompa, természetük vadállati. Vérengző kannibál szokásaik undorral és iszonyattal töltötték el a crö- magnoni törzseket, mely a késő korokra is átöröklődött az emberevő óriásokról és gonosz manókról, vérfarkasokról és bőreváltó szörnyekről szóló mesékben.
Mostanra már megfogyatkoztak és óvatosabbak lettek. Többé nem rontottak a harcba vad bömböléssel, hanem ravaszul és alattomosan leselkedtek az erdőben, minden vadállat rémeként; alantas lelkükben olthatatlan gyűlölet izzott az emberek iránt, akik elkergették őket a legjobb vadászmezőkről.
A cro-magnoniak szívósan üldözték és irtották őket, míg vissza nem húzódtak az erdők legsötétebb mélyére. A tőlük való félelem azonban nem veszett ki a törzsekből, és az asszonyok sohasem merészkedtek egyedül a rengetegbe. A gyermekek néha megtették, és néha nem tértek vissza; akik pedig a keresésükre indultak, csak a hátborzongató lakoma terítékét találták, félig emberre és félig állatra valló lábnyomokkal.
Ilyenkor a törzs vadászai a szörny után eredtek. Olykor utolérték és végeztek vele; máskor elmenekült előlük és visszahúzódott a rengeteg szívébe, ahová nem merték követni. Egyszer a hajsza hevében egy vadászcsapat az erdő legmélyéig üldözött egy gur-nát; ott aztán, egy sötét vízmosásban, ahová a napfény sem szűrődött be a sűrű lombozaton keresztül, a Neander-völgyiek rajtuk ütöttek.
Így hát többé senki sem kísértette a sorsát a rengetegben.
A-aea elfordult, egy pillantást vetve az erdő fáira. Azok között lapult valahol az emberállat, ravasz disznószemében ijesztő rosszindulattal.
Valaki elébe toppant. Ka-nanu volt az, a főnök egyik tanácsadójának a fia.
A-aea egy vállmozdulattal kitért előle. Nem szerette Ka-nanut, és félt tőle. A férfi udvarolt neki, de olyan csúfondárosan, mintha merő szórakozásból csinálná, hisz bármikor magáévá tehetné, ha kedve támadna hozzá. Most megragadta a csuklóját.
– Ne fordíts hátat, szép leány! – szólt. – Csak rabszolgád az, a szegény Ka-nanu!
– Eressz el! – felelte A-aea. – Vízért kell mennem a forráshoz.
– Akkor veled tartok, örömöm holdja, nehogy valami vadállat zsákmányául essél!
És így is tett, dacára a lány vonakodásának.
– Egy gur-na ólálkodik odakint – mondta neki szigorúan. – Bár még nincsen párod, védelemre szorulsz, így hát senki sem botránkozhat meg rajta, ha elkísérlek. És én Ka-nanu vagyok – tette hozzá másféle hangon. – Ne makacskodj sokat, mert megtanítalak az engedelmességre!
A-aea ismerte valamelyest a férfi erőszakos természetét. Sok törzsbeli lánynak tetszett Ka-nanu, mert még Ga-nornál is nagyobb és izmosabb volt, s a maga durva módján még jóképűbb is. A-aea azonban Ga-nort szerette és félt Ka-nanutól. Éppen a félelme tartotta vissza tőle, hogy nyíltan szembeszegüljön vele. Ga-nor kedves volt a nőkhöz, bár nem sokat foglalkozott velük, Ka-nanu viszont – a haladás újabb képviselőjeként – büszke volt a körükben aratott sikereire, durván bánt velük és habozás nélkül kihasználta őket.
A-aeának rá kellett jönnie, hogy Ka-nanutól több félnivalója van, mint a lesben álló vadállatoktól; mert ahogy a forráshoz értek, ahová már nem lehetett odalátni a barlangokból, minden teketória nélkül átölelte.
– A-aea – suttogta. – Kis antilopgidám, végre az enyém vagy! Nem szökhetsz meg tőlem!
A lány hasztalan dulakodott vele, könyörgése süket fülekre talált. Ka- nanu vaskos karjaiba kapta, és megindult vele az erdő felé. Kétségbeesetten kapálózott, és megpróbálta jobb belátásra bírni elrablóját.
– Erősebb vagy nálam – zihálta –, de ha nem engedsz el, bevádollak a törzs előtt!
– Nem fogsz te bevádolni senkit, kis antilopgidám! – vigyorodott el gonoszul Ka-nanu, s a lány egy másik, még alávalóbb szándékot vélt kiolvasni az arcvonásaiból.
Ka-nanu egyre beljebb vonszolta az erdőbe, majd egy tisztás közepén megtorpant; vadászösztöne veszélyre figyelmeztette.
A fák lombjai közül egy félelmetes szörnyeteg ugrott eléjük: idomtalan, szőrös, vicsorgó torzszülött.
A-aea sikolya visszhangot vert az erdőben, ahogy a monstrum megindult feléjük. Ka-nanu ledobta a földre és odaszólt neki, hogy fusson; aztán ajkába harapott, s harcra készen kirántotta övéből obszidiánkését és kovakő baltáját.
A Neander-völgyi nekirontott kurta, bütykös lábain. Egész testét szőr borította, gorillapofáját még félelmetesebbé tették a vonásaiban kísértő emberi jegyek. Lapos orr, reszkető cimpák, csapott áll és homlok, szörnyű tépőfogak, irdatlan váll, hosszan lógó karok – A-aea szemében maga volt az életre kelt gonosz. Majomszerű feje alig ért Ka-nanu válláig, de közel száz fonttal nyomhatott többet nála.
Csörtető bölényként indult rohamra; Ka-nanu bátran, szemtől szemben fogadta. Lesújtott a kőbaltával és előredöfött a késsel, ám a Neander-völgyi úgy söpörte félre a baltát, mint valami játékszert, a kést forgató kar pedig száraz gallyként roppant ketté szörnyű markában. A lány látta, ahogy megragadja és fölemeli Ka-nanut; látta, ahogy keresztülhajítja a tisztáson; látta, ahogy utána veti magát és puszta kézzel ízekre tépi.
Aztán a szörnyeteg felfigyelt rá. Undok szemébe újfajta csillogás költözött, amint gacsos léptekkel elindult feléje, vastag, szőrös, vértől csatakos karját előrenyújtva.
A-aea nem bírt menekülni, holtra dermedt félelmében. A Neandervölgyi csuklón ragadta és odahúzta magához, közvetlen közelről a képébe bámult. Aztán a vállára vetette és megindult vele a sűrű fák között; a lány pedig félig önkívületben is tudta, hogy az odújába viszi, ahová egyetlen férfi sem meri követni, hogy kiszabadítsa őt.
Ga-nor lement a forráshoz inni. Különösebb érdeklődés nélkül pillantott a nyomokra, amelyek arra vallottak, hogy két ember járt itt előtte: egy férfi meg egy nő, akik nem tértek vissza a barlangokhoz.
Minden lábnyomnak megvannak a maga egyéni jellegzetességei. A férfi Ka-nanu volt, a másik nyom pedig arra hasonlított, amit Ga-nor nemrég a barlangja előtt talált. Eltűnődött rajta, vajon kié lehet, de csak futólag; semmi sem tudta tartósan lekötni a figyelmet a festményein kívül.
Aztán a forrásnál észrevette, hogy a nő csapája megszakad, a férfié viszont az erdő felé veszi az irányt, mélyebb nyomokat hagyva, mint azelőtt. Vagyis Ka-nanu a karjában vitte a lányt.
Ga-nor nem volt bolond. Tudta, hogy amelyik férfi az erdőbe cipel egy lányt, az semmi jót nem forgathat a fejében. Ha a lány önként tartana vele, a saját lábát használná.
Mármost Ga-nor – szintén a haladást képviselve – hajlamos volt olyasmibe is beleütni az orrát, ami nem érintette közvetlenül. Más talán vállat vont volna és megy tovább a dolgára; ha jót akar magának, minek firtassa, hogy mit művel egy tanácsadó fia? Ga-nornak azonban kevés dolog keltette fel az érdeklődését, és ha egyszer elszánta magát valamire, azt végigcsinálta. Ráadásul, bár nem tartozott a híres harcosok közé, nem félt senkitől.
Ezért hát meglazította az övében kőbaltáját és kését, fogást váltott a lándzsáján, és a nyomok után eredt.
A Neander-völgyi egyre mélyebbre nyomult az erdőbe, vállán a kis A-aeával.
A rengeteg néma volt és rosszindulatú, sem madár, sem rovar hangja nem törte meg a csöndet. A fák sűrű lombozata nem engedte át a napfényt. A szörnyeteg kitartó futólépésben loholt, párnás talpa alig csapott zajt.
A vadállatok kitértek az útjából. Egy ízben egy óriáskígyó kúszott elő a sűrűből, mire a Neander-völgyi gyorsan felmászott a legközelebbi fára, ormótlan testéhez képest meglepő könnyedséggel. De nem mozgott otthonosan a lombok között, még annyira sem, mint A-aea tette volna.
Egyszer-kétszer a lány más szörnyeket is megpillantott az elrablója fajtájából. Nyilván olyan messzire húzódtak vissza a crö-magnoni törzs szállásterületének bizonytalan határaitól, amennyire csak tehették. A többi Neander-völgyi elkerülte őket. Egyértelmű volt, hogy vadak módjára élnek, csupán a közös ellenséggel szemben fognak össze, akkor se mindig. Ebben rejlett a crö-magnoniak hadi sikereinek titka.
A torzonborz emberállat egy vízmosásba hurcolta A-aeát, majd egy kicsiny barlangba, ahová alig szűrődött be a külvilág fénye. Durván a földre lökte, ő pedig fekve maradt, túl rémülten hozzá, hogy feltápászkodjon.
A szörnyeteg némán meredt rá, mint valami erdei démon. Még csak nem is makogott, ahogy egy majom tette volna a helyében. A Neander- völgyiek semmilyen formáját nem ismerték a beszédnek.
Valami húsfélét kínált oda neki – természetesen nyersen. A-aea borzadva döbbent rá, hogy egy crö-magnoni gyermek karja az. Mikor elrablója látta, hogy nem hajlandó enni, maga falta be a húst, csorba tépőfogaival marcangolva.
Aztán otromba mancsai közé ragadta a lányt, mintha sarat dagasztana. Durva ujjakkal markolt a hajába, s kaján öröm csillant a szemében, mikor látta, hogy fájdalmat okoz neki. Marokszám tépdeste ki a haját, láthatólag élvezve a kínzást. A-aea összeszorította a fogát és visszafojtotta az ajkára toluló sikolyokat. Így már nem volt olyan szórakoztató a szörnyeteg számára, aki egy idő múlva elunta a mókát és abbahagyta.
Haragját ekkor foglyának párducbőr ruhája vonta magára, mivel a párduc ősi ellensége volt. Letépte róla és cafatokra szaggatta.
Ga-nor eközben rohanvást közeledett az erdőben. Most már futott, szemében a gyűlölet lángjaival; mert megtalálta a vérrel borított tisztást és a továbbvezető nyomokat.
A vízmosás barlangjában a Neander-völgyi A-aea felé nyúlt.
A lány hátraugrott, ő lomhán utána lódult, A-aea pedig átbújt a karja alatt és félreszökkent. A szörny még mindig elállta az útját a barlangnyílás felé. Ha nem jut túl rajta, előbb-utóbb sarokba szorítja és megragadja. Úgy tett, mintha balra akarna térni, s mikor a Neander-völgyi nehézkesen abba az irányba lendült, ő macskafürgeséggel jobbra ugrott, és elinalt mellette, ki a vízmosásba.
A majomember bömbölve vetette magát utána. A-aea talpa alól kifordult egy kő és felbuktatta; mire felpattanhatott volna, szőrös mancsok markoltak a vállába. Ahogy a szörnyeteg a barlangjába vonszolta, teli torokból felsikított, rémülten és eszeveszetten; nem megmentőt remélve, csak merő ösztönből, a kiszolgáltatott nők sikolyával.
Ga-nor meghallotta a hangját, ahogy leereszkedett a vízmosásba. Fürgén, de óvatosan közelítette meg a barlangot. Amikor benézett, a világ vörösbe borult előtte. A félhomályos odúban ott állt az idomtalan Neandervölgyi, szőrösen és vérmocskosan, alattomos disznószemét a betolakodóra vetve; A-aea pedig a lába előtt feküdt, hosszú haját véres mancsok markolták, fehér teste kiáltó kontrasztban a torzonborz szörnyeteggel.
A Neander-völgyi felbömbölt, elengedte foglyát, és rohamra indult. Ga- nor kész volt megmérkőzni vele, de nem nyers erővel, mert tudta, hogy akkor alulmaradna; inkább hátraszökkent hát, kifelé a barlangból. Lándzsája előrelendült, s a szörny dühösen felordított, amikor feltépte a karját. Ga-nor egy csavarintással kiszabadította fegyverét, még hátrébb ugrott, és lekuporodott. A Neander-völgyi ismét támadott, ő pedig ismét félreszökkent és döfött, ezúttal a roppant, szőrös mellkast véve célba. Így folyt tovább a harc, gyorsaság és ész a nyers erő és a vadállati indulat ellen.
Az irdatlan mancs egyik kaszáló csapása vállon találta Ga-nort, és vagy tizenkét lábnyira repítette, egy időre szinte használhatatlanná téve sérült karját. A Neander-völgyi utána lódult, Ga-nor azonban félrehemperedett és talpon termett. Lándzsája újra meg újra vért fakasztott, ám ellenfele nem látszott lankadni, a sebek mintha csak még jobban felbőszítették volna.
Aztán Ga-nor egyszerre csak a vízmosás falát érezte a hátában, és A-aea sikolyát hallotta, ahogy a majomember végső támadásra lendült. A lándzsa kifordult a kezéből, az ellenség fojtó ölelésében találta magát. Fatörzsnyi karok szorították a nyakát és a vállát, tépőfogak keresték a torkát. Könyökét a szörnyeteg csapott álla alá döfte, szabad kezével pedig egyik ütést a másik után mérte a bestiális pofára; egy közönséges embert azonnal leterítettek volna, a Neander-völgyi azonban észre sem vette őket.
Ga-nor érezte, hogy mindjárt elveszíti az eszméletét. A rettenetes karok kisajtolták belőle a levegőt, félő volt, hogy a nyakát törik. Ellenfele válla fölött látta, hogy A-aea egy nagy kővel a kezében közelít, és megpróbálta visszainteni.
Ereje végső megfeszítésével lenyúlt a szörny karja fölött, s ujjai rátaláltak az övébe tűzött kőbaltára. Ám a testük annyira egymásnak préselődött, hogy nem tudta kihúzni. A Neander-völgyi eltökélte magát, hogy darabokra töri ellenfelét, mint egy korhadt faágat. Ga-nor könyöke azonban az álla alá szorult, és minél jobban erőlködött, annál mélyebbre vágott szőrös torkába. Mikor ez végre tudatosult benne, ellökte magától a férfit. Ebben a pillanatban Ga-nor kirántotta a kőbaltát, és a kétségbeesés vad lendületével széthasította vele a szörnyeteg koponyáját. Egy hosszú percig rogyadozva állt ellenfele fölött, aztán egy puha testet érzett a testéhez simulni, és egy aggódó lányarc ködlött fel előtte, közel az övéhez.
– Ga-nor! – suttogta A-aea.
A harcos pedig átölelte őt.
– Megtartom, amiért megküzdöttem! – szólt.
Így esett hát, hogy a lány, akit erőszakkal hurcoltak az erdőbe, egy szerető társ karjában tért vissza onnan.
(Sellei György fordítása)
Am-ra regéje
Howard fiatalkori Am-ra-ciklusa torzóban maradt. Legterjedelmesebb összefüggő töredéke az alább közreadott elbeszélő költemény, amelynek a befejezése ugyan hiányzik, ám az elkészült strófákból meglehetős biztonsággal rekonstruálni lehet a cselekmény menetét. A híres vadászt, Am-rát kitaszítják a ta-an törzsből, feltehetőleg azért, mert nem tiszteli eléggé az ősi hagyományokat (ez gyakran visszatérő motívum Howardnál). Magányos vándorlásai során egy gazdag, de lakatlan vadászmezőre bukkan, afféle kőkorszaki paradicsomra, amit nyomban el is foglal, egyszemélyes birodalmat alapítva. Itt csatlakozik hozzá hűséges társa, Gaur, aki bosszút áll érte a ta-anok főpapján, majd önként vállalja a száműzetést. Az édenkert nyugalmát azonban egy beköltöző Neandervölgyi horda zavarja meg. A költemény meg nem írt része nyilván azt beszélte volna el, hogyan győzi le és kergeti el a két barát az evolúciós szempontból alsóbbrendű betolakodókat; majd hogyan alapítanak új törzset az immár véglegesen meghódított vidéken a ta-anok közül utánuk költöző családokkal. Ami az irodalmi előképeket illeti, az emberiség előtti állapotokat konzerváló elveszett föld toposza számos íróelődnél megtalálható, Sir Arthur Conan Doyle-tól Edgar Rice Burroughsig; a ta-an törzset pedig Howard a korábban már említett Paul L. Anderson munkásságából emelte át.
Am-ra regéje
A kelő nap vándora volt ő:
A ta-an törzs harcosa, Am-ra.
A ta-an papok átka kísérte:
„Név nélkül eredj az utadra!"
Am-ra, a nagyszívű bajnok,
Am-ra, a lándzsa fia,
Bátor, akár az oroszlán,
És büszke, mint a bika.
Egyedül jött erre a földre,
Átkelve a szirt peremén;
Szaruból enyvezve az íja,
S kovakő lándzsája hegyén.
Meglátta a tulkot, az őzet,
A medve-taposta nyomot,
Vadlovakat, elefántot,
S a vén gyapjas mamutot.
A tigrist szembe fogadta,
Markolva a lándzsanyelet,
Nem hátrált meg vicsorától:
Csak nézte és nevetett!
Reggel lenyilazta a tulkot,
Délben hullott el az őz,
Nem állt meg előtte a vadló,
S a medve se győzte le őt.
Nem bújt barlangba el Am-ra;
Vadon élt ő és szabadon,
Amiként erdőben a farkas,
Vagy felleg a boltozaton.
Ha éhség űzte, vadászott,
De nem ölt fölöslegesen;
Neki jó testvére a Vad Nép,
S a Nép ezt tudta, igen.
Sokakat gyilkolt le a tigris
Tavasszal a nász idején;
Hallotta panasz-szavuk Am-ra,
S végzett vele nyár elején.
A ta-an törzs ifjú vadásza,
Gaur nevű szálfa fiú,
Am-rának társa a harcban,
S hogy száműzték, szomorú.
Hiányzott néki barátja,
S gyűlölte a sanda papot;
Lándzsáját hát belevágta,
És Am-ra után szaladott.
Ment, merre a lépte vezette;
Nyomokat lelt és keresett,
Így ért el a messzi vidékre,
A tigrisölés hol esett.
Idegen nép lába taposta
A tigrisölő mezejét;
Görbe karú jövevények,
Rút szőrösek és feketék.
Betörtek Am-ra honába,
Szimatoltak a friss vad után;
Íjat nem feszít egy se -
Lándzsát vet a préda nyomán.
Tábort szaporán kerítettek
A forrás kútja felől;
Levadásztak vadlovat, őzet,
De futottak a tigris elől.
Portyáról tért haza Am-ra,
Medvén aratott diadalt,
S ahogy indult friss vizet inni,
Mit lát, májába csikart;
Csupa torzonborz majomember,
Nincs vesszejük az idegen,
Nyersen falják be a vadhúst -
Számukra a tűz idegen.
Harag lobbant kebelében,
Látván e cudar sereget:
Az ő földjét ne gyalázzák
Majomarcú szörnyetegek!
(Kornya Zsolt fordítása)
Am-ra regéje
Am-ra neve az alább közölt két töredék egyikében sem fordul elő, mégis kétségkívül a Howard által torzóban hagyott Am-ra-ciklushoz tartoznak. Az elsőben újra találkozunk Am-ra hű barátjával, Gaurral, a „szálfa fiúval", immár azonban meglett, nagy tekintélynek örvendő öregemberként. A szöveg nyilván felvezetésül szolgált volna egy hosszabb novellához, amelyben Gaur elmeséli a téli tábortűz köré gyűlő crö- magnoniaknak, milyen kalandokon estek át hajdan Am-rával és hogyan alapították meg a törzset. A második töredék a régi törzs, a ta-anok életéről fest képet nagyívű ecsetvonásokkal, felfogásában leginkább Jack Londont idézve (Adám előtt; Before Adam, 1906). A megnevezetlenül maradó narrátor itt vagy Gaur – a két fragmentum ez esetben szorosan összetartozna –, vagy egy James Allisonhoz hasonló emlékező, aki álomszerű víziókban nyer betekintést korábbi életeibe (lásd kötetünk harmadik szekcióját). A csupán körvonalaiban derengő történet más megközelítésben bár, de azonosnak tűnik az Am-ra regéje című elbeszélő költeményben felvázolttal. Csak sajnálhatjuk, hogy Howard sohasem kerített sort a kidolgozására; stilisztikailag ugyanis sokkal ígéretesebbnek tetszik a Lándzsa és agyarnál, amely első fiatalkori próbálkozása volt a prehisztorikus fantasy terén.
Am-ra regéje
Első töredék
Amikor rövidek a nappalok és hosszúak az éjszakák a barlangok népének földjén, és hó takarja a hegyeket meg a völgyeket, és az ember gyalogszerrel átkelhet a Jóvíz jegén, akkor a barlangok népe egybegyűlik az öreg Gaur tüze körül, hogy meghallgassák regéit és tanításait és az ifjúkorából vett történeteket. Bölcs és ravasz volt az öreg Gaur, agyafúrt a vadászok között. A barlangját szarvas- és medve-, tigris- és oroszlánbőrök borították, ügyes kézzel lenyúzva és kicserezve. A falakon és a falaknak támasztva jávor- és tarándagancsok sorakoztak; bölény-, pézsmatulok- és rinocéroszszarvak; mamut- és rozmáragyarak; minden csont fényesre volt csiszolva, és gyönyörű faragások díszítették őket, szerelmi és háborús és vadászjelenetek; mert Gaur értett a képcsinálás művészetéhez és mesteri módon forgatta szerszámait. Értett Gaur a hadakozáshoz is. Barlangja falán zsákmányolt fegyverek lógtak, trófeák a Gaur ifjúkorában vívott háborúkból, amikor harcba szállt a fekete férfiakkal meg a tengeri törzsekkel meg a szőrös majomemberekkel meg a Sas Fiaival. Bizony, sok mesterségnek volt tudója az öreg Gaur.
Második töredék
A fantasztikus, vad szépség földje volt ez; a roppant fáké és a hatalmas folyamoké; a kusza, fojtó őserdőké és a határtalan, tágas fűmezőké; a lenyűgözően magasló sziklaszirteké és a fülledt, homályos, lázjárta mocsaraké; a messzire nyúló szavannáké és a nagy tavaké. A kellemes nyarak és a kegyetlen, gyilkos telek földje. A szépség és a borzalom földje. Az ádáz vadállatok földje, és a még ádázabb vadembereké. Félelmetes fenevadak kóboroltak a hegyekben és a síkságon és a dzsungelben. Napnyugta után indult portyára a homokszín Na-go-sa-na, az Éjjel Járó Félelem, meg Sa-go-na, a kegyetlen kardfogú. A mezőkön és a szavanna fűhullámai közt gyakran toronylott fel az óriás Ga-so-go, a Gyalogló Hegy, a mamut. A síkságon és az őserdőben Go-la-ha, a Fenevad, Aki az Orrán Hordja a Szarvát viaskodott az uralomért A-go-nunnal, a Vörösbőrűvel, a letűnt idők kúpszarvú szörnyével. A mocsarakban és a dzsungel mélyén éltek a Csúszómászók, a Tüzes Halál hordozói. Ám mindannyian eltörpültek a rettenetes, hidegvérű monstrumok mellett, akik az ingoványban és a legsötétebb völgyekben uralkodtak, egy réges-régi korszak utolsó maradékaiként. Ilyen volt az a föld, ahol az én népem, a ta- an törzs lakott.
A síkságon és a szavannán egy hatalmas folyó kanyargott a messzi tenger felé, a Kékvíz. A folyó egyik oldalán – a délin – meglehetősen nagy szirtek húzódtak. Ezek a szirtek hirtelen szöktek a magasba, alig fél tucat lépésre a meredek folyóparttól. A tetejükön lekerekedtek, majd ívesen buktak alá a síkság felé, nyíllövésnyi lejtőben végződve. A folyó felé néző szirtfalban barlangok voltak, három szinten egymás fölött; ezekben a barlangokban élt a törzs. A ta-anok körülbelül százötven lelket számláltak. Ezek persze nagyrészt asszonyok és gyermekek voltak, de legalább hetvenöten lehettek az a-ga-naik is, ahogy a felnőtt harcosokat nevezték.
Aj, micsoda élet volt az! Harcban töltött élet, melyet születéstől halálig árnyékba vont a Félelem. Mert az emberek akkoriban gyöngék és tehetetlenek voltak, minden lépésüket a Félelem kísérte, és este együtt tért nyugovóra velük. Még alvás közben sem tágított, befészkelte magát hozzájuk, befurakodott az álmaikba; úgyhogy gyakran felriadtak az éjszaka közepén, s hideg veríték verte ki a homlokukat, miközben gyatra fegyvereiket szorongatták. Ahogy éber gondolataik folyton a Félelem körül jártak, úgy álmaikon is a Félelem uralkodott. Így éltek ők azokban a régi időkben, meglapulva, fülelve, óvatosan, mindig készen a harcra vagy a menekülésre, mint a sarokba szorított patkány. Napjaik riadt rettegésben teltek, éjszakáik zaklatott rémálmokban, melyekben a Félelem hátborzongató, iszonyú árnya kísértett. Így pergett le az életük, míg egy végzetes percben elővigyázatosságuk alább nem hagyott – akkor aztán egy hirtelen mozdulat a magas fűben vagy a bozótban vagy a lombok közt a fejük felett; egy nagy test lendül át a levegőn, egy pillanatra szörnyű félelem és fájdalom hasít beléjük; majd nem hallatszik más, csak a csontok ropogása a hatalmas fogak között. Vagy másképpen: oszloplábak dübörgése a földön, egy kígyó villámsebes marása, dőlő fatörzs robaja, száraz roppanás, ahogy egy korhadt faág kettétörik – ezek voltak a halál hírnökei. A hirtelen, erőszakos halálé.
Nyáron a ta-anok földje kellemes volt, leszámítva a mindenütt jelen lévő Félelmet. A fák roskadoztak a sok gyümölcstől, és a mocsár szélén bőven tenyészett a vadáfonya. A patakokban meg a folyókban csak úgy hemzsegett a sok hal; a ta-anok hosszú indák vagy nyersbőr szíjak végére tűzött csontszilánkokkal fogták ki őket. Ba-a, az őz és O-ha, a Fürge oly nagy számban lepte el a szavannát, hogy az a látóhatárig feketéllett tőlük; az erdőben pedig népes falkákban vándorolt Go-un, a Röfögő. A ragadozók degeszre töltekeztek a fűevők húsával, és ritkábban támadtak az emberekre. Ilyenkor a törzs is belakmározott a patásokból, akik annyira elszaporodtak és olyan kövérre híztak a jó zsíros füvön, hogy óvatlanná váltak, megfeledkeztek a veszélyről, és könnyű volt elejteni őket. A ta- anok tehát öltek és öltek; és ami húst nem ettek meg azonnal, azt hosszú csíkokra vágták, hogy a barlangban égő tűzön megszárítsák maguknak télire. A fák éppoly dúsan zöldelltek, mint az aljnövényzet, a szirteket és a sziklákat pedig zölden sarjadó takaró borította, ellágyítva élesre töredezett körvonalaikat.
(Kornya Zsolt fordítása)
Am-ra és Ah-lala
Ez a töredék egy hosszabb novellából való, amelyből mindössze két kéziratos lap maradt fenn Howard hagyatékában. Feltétlenül fiatalkori mű, mivel Am-ra egyes szám első személyben szólal meg benne, és ezt az elbeszélői perspektívát az író később már nemigen alkalmazta. Mégis kiemelt figyelmet érdemel, elsősorban a témája miatt, amely máskülönben nem jellemző Howardra: egy férfi és egy szerelmes lány viszonyának komplex ábrázolása, amelyben Am-ra – erőteljes vonásokkal megrajzolt férfiassága dacára – meglehetősen bután viselkedik, értetlensége már-már a komikum határait súrolja. A férfi-nő kapcsolat bemutatása a szerző későbbi munkásságában a kor populáris irodalma által elvárt sematizmussá szűkült, illetve legjobb írásaiban lázas, minden gátat elsöprő szenvedéllyé erősödött (A fekete tengerpart királynője; Queen of the Black Coast, Weird Tales, 1934. május). Méltatói utóbb gyakran szemére hányták e vélt egyoldalúságot. Nem volt teljesen igazuk, mint az alább olvasható fragmentum bizonyítja; tudott ő így is írni...
Am-ra és Ah-lala
Így hát nekivágtam a hegyi ösvénynek, mintha vadászni indulnék, és örömmel láttam, hogy Ah-lala követ. Egy sziklás helyre érve, ahol a terep elég áttekinthetetlenné vált, megkerültem egy jókora kőtömböt, majd visszakanyarodtam és vártam, nem minden kajánság nélkül. A nyomomban igyekvő lány egyszerre csak szembetalálta magát velem, teljesen váratlanul. Csuklón ragadtam és jó darabon odébb vonszoltam az ösvényen, mire felocsúdott a meglepetéséből; aztán szabadulni próbált, olyan hévvel, mint holmi démonfióka.
Könnyűszerrel megfékeztem, és mosolyogva néztem le rá. Erre abbahagyta a hasztalan kapálózást, és dühösen viszonozta a tekintetemet.
– Vadállat! – mondta – Eressz el!
Zukor na, kis vadmacska! – gúnyolódtam.
Indulatosan toppantott apró lábával.
– Ne hívj így! – sziszegte.
Fölnevettem és körülnéztem, de nem találtam, amire szükségem lett volna.
– Mit akarsz csinálni velem? – kérdezte kissé megszeppenve.
– Amit már rég meg kellett volna tennem – feleltem. – Elverlek.
– Nem! – kiáltotta. – Nem fogsz elverni!
– Megígéred, hogy békén hagysz? – kérdeztem, őszintén remélve, hogy beleegyezik.
– Nem! – válaszolta duzzogva, akár egy elkényeztetett kisgyerek.
Így hát rúgkapálása és tiltakozása dacára a hónom alá vettem, és elindultam vele fölfelé az ösvényen, kicsit szégyenkezve, de elszántan.
Mikor egy olyan helyre értem, ahol néhány bokor nőtt az ösvény mellett, megálltam és letettem a lányt. Fél kézzel a csuklóját markolva letörtem pár hosszú gallyat. Megalázónak és szégyenletesnek éreztem, amire készülök, véteknek az önbecsülésem ellen; de úgy véltem, muszáj lesz befejezni, amit elkezdtem. A nők bántalmazása nem volt bevett szokás a magnard törzsekben, bár elég gyakran előfordult. A magam részéről mindig viszolyogtam tőle; ám abban egyetlen törzsbéli sem látott semmi kivetnivalót, hogy elfenekeljen egy vásott kölyköt, korától és nemétől függetlenül. Ah-lalát pedig csupán haszontalan fruskának tekintettem, aki vitathatatlanul alaposan próbára tette a türelmemet.
Ellenkezés nélkül figyelt, míg összemarkoltam a gallyakat és magam elé húztam. Aztán olyan kétségbeesett erőfeszítéssel kelt birokra velem, hogy megdöbbentem. Mikor legyűrtem lázadozását, azt lihegte:
– Vadállat! Megvernél egy nőt!
Felnevettem.
– Ki beszél itt nőről? Egy pimasz kölyköt tángálok el.
Az arcocskáján fellángoló harag olyan vad és ádáz volt, hogy önkéntelenül hátráltam egy lépést. A szeme szinte izzott, csinos ajka meglepő módon húzódott vissza kis fogairól. Egy pillanatig dühösen meredt rám, aztán elfordult, amennyire a karját markoló kezem engedte, és nem volt hajlandó felém nézni. Ez a fura leányzó egyre jobban zavarba hozott. Közelebb húztam magamhoz, és meglepetten láttam, hogy szemrehányó pillantással méreget. Nehezemre esett viszonozni a tekintetét, noha mindketten tudtuk, hogy ha valaki, ő aztán rászolgált egy kiadós verésre. Mégis, ahogy a szemébe néztem, olyan érzésem támadt, mintha egy ártatlan kisbabát készülnék legyilkolni.
Arra számítottam, hogy megint kapálózni kezd, ám ezúttal egész másképpen viselkedett. Legnagyobb csodálkozásomra teljesen feladta a harcot, amitől kényelmetlenebbül éreztem magam, mint előtte bármikor.
– Kérlek, ne verj meg, Am-ra! – rimánkodott; közben félszegen megpróbálta kiszabadítani a kezét, de ahogy ellenállásba ütközött, azonnal abbahagyta. – Kérlek, ne! Ne alázz meg így, könyörgöm!
Meginogtam.
– Am-ra – suttogta csüggedt hangon –, ha most megversz, örökké gyűlölni foglak.
Nevetségesebb érvet keresve sem találhatott volna; mégis jobban megszégyenültem tőle, mint bármi mástól, amit mondott.
Aztán dühös lettem magamra, meg rá is, amiért így összezavart; nem túl szelíden megpördítettem, és fölemeltem a vesszőnyalábot. Micsoda jelenet egy kölyöklány elnáspángolása miatt, aki alig nőtt még ki a pendelyes korból! Ne feledjétek, mielőtt elítélnétek, hogy abban a korban egyszerűen és egyenesen intéztük a viselt dolgainkat. Ösztönösen éltünk, akár az állatok, és ami a civilizált világ lakóját elborzasztaná, az nálunk mindennapos volt.
Ám ahogy a lányra néztem, aki oly tehetetlenül várta kezemben a büntetését, nyomban tudtam, hogy képtelen vagyok lesújtani a vesszőnyalábbal erre a karcsú, reszkető alakra. Undorodva hördültem föl saját gyöngeségemen, és elhajítottam a gallyakat.
– Nem verlek el, kölyök – mondtam mogorván, és Ah-lala kinyitotta a szemét, melyet szorosan lehunyt, mikor ráemeltem a kezem.
Megpróbált kiszabadulni a markomból.
– Akkor eressz el, kérlek! – rimánkodott.
– Várj! – mondtam. – Előbb áruld el, mi ütött beléd, hogy folyton pimaszkodtál velem. Én ugyan nem adtam rá okot.
– Dehogynem! – felelte méltatlankodva.
– Hogyan, a Fehér Farkas nevében? – kérdeztem értetlenül.
Lehajtotta a fejét, s egy darabig nem válaszolt; aztán oly gyorsan és hevesen kezdte szórni rám a szavakat, hogy nehezemre esett kihámozni, mit mond.
– Sohasem figyeltél rám! – fakadt ki. – Csak mentél a magad útján, mintha észre sem vennéd, hogy én is a világon vagyok!
(Kornya Zsolt fordítása)
Néhány szó Atlantiszról
Ez a szemelvény Howard egyik leveléből való, amelyet 1928-ban intézett régi barátjához, Harold Preece-hez, s nem csupán a szerző gondolati műhelyébe nyújt betekintést, hanem azt is remekül dokumentálja, hogyan jutott el a ta-an törzsbeli Am-rától az atlantiszi Kullhoz; vagyis a prehisztorikus fantasytől – ahol legjobb esetben is csupán tehetséges epigon válhatott volna belőle – a kard és boszorkányság (sword & sorcery) zsáneréhez, amelynek alapító atyja és nagy felvirágoztatója lett. Az okkultistákra való hivatkozás alatt a Madame Blavatsky-féle teozófusokat kell érteni, akik ekkoriban komoly népszerűségnek örvendtek az angolszász világban; az emberiség múltjáról szőtt színes spekulációiknak ugyan semmiféle tudományos alapjuk nincsen, a fantasyírók számára azonban mindmáig ragyogó ihletésül szolgálnak. A terjedelmes esszé, amit Howard az utolsó bekezdésben említ, sajnos nem maradt ránk, pedig kétségkívül izgalmas olvasmány volna, méltó párja A hybóriai kornak.
Néhány szó Atlantiszról
Ami Atlantiszt illeti, szerintem valami ilyesminek léteznie kellett, bár a virágzó magascivilizáció elmeletét nem igazán találom meggyőzőnek. De egy kontinens vagy nagyobb szárazulat alighanem elsüllyedt a történelem előtti időkben, hisz szinte minden népnek vannak legendái az özönvízről. És a crö-magnoni emberek hirtelen bukkannak föl Európában, az őskori kultúra igen magas fokán; semmi nyoma nincs, hogy itt kapaszkodtak volna föl a legsötétebb barbarizmusból. A maradványaik egyszerre csak fölváltják a korábban uralkodó Neander-völgyi emberekéit, akikhez semmiféle rokoni szál nem fűzi őket. Honnan jöhettek? Az ismert világból, úgy tűnik, sehonnan. Minden bizonnyal egy olyan földön járták be a törzsfejlődés első lépcsőfokait, amelyről semmit sem tudunk.
Az okkultisták szerint mi – ha jól emlékszem – az emberiség ötödik nagy alfaja vagyunk. Előbb két ismeretlen és névtelen faj jön, aztán a lemuriaiak, majd az atlantisziak, és végül mi. Az atlantisziak állítólag magasan fejlett civilizációt alakítottak ki. Ebben kételkedem. Szerintem egyszerűen a crö-magnoni emberek ősei voltak, akik valami véletlen folytán elkerülték a végzetet, amely a többi törzset elragadta.
Nézeteimet erről a témáról egy hosszú levélben foglaltam össze A kígyó jegyében című írásomat megvásárló szerkesztőnek, amely valószínűleg előszóként lesz a novellámhoz csatolva – ha egyáltalán megjelenik. A történet egy mitikus özönvíz előtti birodalomról szól, amely kortársa Atlantisznak.
(Kornya Zsolt fordítása)
II. KULL KIRÁLY
Harcos míg voltam én, dobszóval ünnepek,
Hősként tisztelt a nép, vállára úgy emelt.
Most, hogy király vagyok, jó hírem messze tűnt,
Méreg és orgyilok környékez mindenütt.
(Kornya Zsolt fordítása)
Atlantiszi álom
Ez az írás egyedülálló dokumentuma annak a folyamatnak, ahogy az író elveszti érdeklődését régi, megunt hőse iránt, s figyelmének homlokterébe egy újonnan megalkotott karakter kerül. Howarddal többször is megesett ez írói pályafutása során, itt azonban mondhatni genezisében ragadhatjuk meg a váltást. Itt találkozunk utoljára Am-rával, a kőkorszaki vadásszal; és itt látjuk először Kullt, az atlantiszi barbárt, aki egyelőre még csupán álmodik róla, hogy egyszer majd Valúzia királya lesz. Az átmenet jellegét más motívumok is erősítik; a tengerhegyi törzs szállása például pontosan ugyanolyannak van leírva, mint a ta-anoké az egyik Am-ra-töredékben. Howard szerint Kull kéretlenül, szinte erőszakosan tört elő a fantáziájából: eredetileg mellékszereplőnek szánta egy történetben, ám ő – mintha önálló életre kelt volna – csakhamar a többiek fölé kerekedett és dominálni kezdte a cselekményt. A szóban forgó történet minden bizonnyal az Atlantiszi álom, a szerző egyetlen olyan írása, ahol Kull még egyszerű barbár harcosként s nem Valúzia uralkodójaként lép elénk. Inkább lekerekített töredék ez, mint kész novella; kéziratban maradt ránk, feltehetőleg 1926- ból, és semmi nyoma nincs, hogy Howard valaha beküldte volna publikálásra a Weird Talesnek vagy bármelyik más magazinnak. Még címet is csak negyven évvel később adtak neki, amikor előkerült a hagyatékból; azóta viszont a korpusz szerves elemeként tartják számon, mint az egyetlen olyan szöveget, amely fényt vet Kull ifjúkori életére, mielőtt zsoldosként a valúziai korona szolgálatába állt volna.
Atlantiszi álom
A nap a láthatárra hanyatlott. Utolsó fénye vörösbe borította a tájat és vérkoronát varázsolt a hófödte hegyormokra. A haldoklását néző három férfi egy pillanatra mélyen belélegezte az illatot, amit a kora esti szél sodort feléjük a távoli erdők felől, majd visszatértek gyakorlatiasabb ténykedésükhöz. Egyikük vadpecsenyét sütött a kis tűzön. Mutatóujjával megböködte a piruló húst, s ínyenc arckifejezéssel lenyalta róla a forró zsírt.
– Kész! Kull, Gor-na, együnk!
Alig nőtt még ki a suhanckorból: magas volt, keskeny derekú és széles vállú, ruganyos mozgása, akár a párducé. Társai közül az egyik idősebb volt nála, tagbaszakadt, szőrös férfi, durva, erőszakos vonásokkal. A másik hasonlított hozzá, csak kicsit nagyobbra nőtt, válla és mellkasa pedig valamivel szélesebbnek tűnt. Arányosan feszülő izmaival olyan benyomást tett – még a másik ifjúnál is meggyőzőbben –, mint aki bármely pillanatban kész kirobbanó gyorsaságra váltani.
– Jó – mondta. – Éhes vagyok.
– Mikor nem vagy te éhes, Kull? – csipkelődött vele a pecsenyesütő.
– Ha harcolok – felelte Kull komolyan.
A másik fürkész pillantást vetett rá, mintha a lelke mélyét akarná kikutatni; nem mindig ismerte ki magát a barátján.
– Olyankor meg ihatnékod van: vérre szomjazol – szólt közbe az idősebb férfi. – Elég a fecsegésből, Am-ra! Vágd fel a húst!
Leszállt az éjszaka, az égbolton felszikráztak az első csillagok. Éji szél járta be az árnyas hegyvidéket. Hirtelen valahonnan messziről tigrisüvöltés harsant. Gor-na ösztönösen a kőhegyű lándzsa után nyúlt, amely mellette hevert a földön. Kull elfordította a fejét; jégszürke szemében különös fény villant.
– A csíkos testvérek vadásznak ma éjjel – mondta.
– A kelő holdat köszöntik. – Am-ra az ég aljára mutatott, ahol lassan vörhenyes derengés terjedt szét.
– Miért? – kérdezte Kull. – A hold csak elárulja őket, prédának és ellenségnek egyaránt.
– Valaha régen, sok száz éve már – köszörülte meg a torkát Gor-na –, egy királytigris, akit vadászok üldöztek, a holdban lakó asszony segítségét kérte. Ő lehajított neki egy indát, amin felmászott, biztonságba jutott és sok időt töltött odafönt. Azóta imádja a csíkos nép a holdat.
– Ezt nem hiszem – mondta Kull egyszerűen. – Ugyan minek tisztelné az egész nép a holdat, csak mert egyszer segített az egyik testvérükön, aki régóta halott? Sok tigris rázza le úgy a vadászokat, hogy fölmászik a Halálsziklára, de még egyszer sem láttam őket összegyűlni a szikla körül, hogy ezért hódoljanak neki. És különben is, ha olyan régen történt a dolog, egyáltalán honnan tudnak róla?
Gor-na arca elborult.
– Nem illendő dolog, Kull, lekicsinyelni az idősebbek szavát és csúfot űzni a törzs regéiből, amely befogadott. Ennek a történetnek igaznak kell lennie, mert őseinktől maradt ránk, és emberemlékezet óta száll atyáról fiúra. Ami öröktől fogva létezik, az örökkévaló.
– Ezt se hiszem – mondott ellent Kull ismét. – Ezek a hegyek is öröktől fogva léteznek, mégis eljön egyszer a nap, amikor szétmállanak és eltűnnek. Lesz idő, amikor tenger fog hullámzani ezen a helyen.
– Elég ebből a gyalázkodásból! – kiáltotta Gor-na, már-már haragvó indulattal. – Kull, jó barátom vagy, a fiatalságod miatt sok mindent elnézek neked, de egyvalamit meg kell tanulnod: a hagyományok tiszteletét. Vérlázító orcátlanság tőled, hogy gúnyt űzöl a népünk tanításaiból és szokásaiból; éppen te, akit a vadonból mentettünk ki, s akinek nélkülünk nem lenne se törzse, se otthona!
– Úgy kóboroltam az erdőben, mint egy csupasz majom – ismerte el Kull őszintén, szégyenkezés nélkül. – Nem ismertem az emberi nyelvet, és nem voltak más barátaim, csak a tigrisek meg a farkasok. Fogalmam sincs, kik lehettek a szüleim, és milyen vérből.
– Az nem számít – vágott a szavába Gor-na. – A külsőd alapján éppen származhatnál a tigrisvölgyi rablók törzséből, akik elpusztultak a nagy áradásban, de nem ez a fontos. Bizonyságát adtad, hogy bátor harcos és ügyes vadász vagy.
– Nincs az ifjak között, aki fölérne vele lándzsadobásban vagy birkózásban! – vetette közbe Am-ra, csillogó szemekkel.
– Ez igaz – helyeselt Gor-na. – Díszére válik a tengerhegyi törzsnek; ám ettől függetlenül féket kell vetnie a nyelvére, és megtanulnia a kellő tiszteletet a múlt szent öröksége iránt.
– Nem akarok én kötekedni – mondta Kull minden rosszindulat nélkül.
– Csak éppen tudom, hogy a papok sokszor ostobaságokat beszélnek, mert én együtt vadásztam a tigrisekkel és jobban ismerem őket náluk. Az állatok nem istenek és nem ördögök. A maguk módján olyanok, mint mi vagyunk, bár ők nem ismerik a kegyetlenséget és a kapzsiságot...
– Már megint gyalázkodsz! – fakadt ki Gor-na dühösen. – Az ember a legelőbbre való Valka minden teremtménye közül.
Am-ra közbeszólt, hogy más mederbe terelje a beszélgetést.
– Ma kora reggel hallottam a parti dobokat. Háború van a tengeren. Valúzia harcol a lemuriai kalózok ellen.
– Balszerencse mindkettőre! – mordult fel Gor-na.
Kull szeme megint felcsillant.
– Valúzia! Az álmok földje! Egy szép napon én is látni fogom a nagy csodák híres városát!
– A helyedben én nem várnám annyira azt a napot – vicsorgott Gor-na.
– Béklyóba verve vonszolnak majd, a sorsod kínzás lesz és halál. A mi népünkből senki sem jut el a csodavárosba, hacsak nem rabszolgaként.
– Forduljon rosszra minden szerencséjük! – mormolta Am-ra.
– Vörös végzet és fekete ragály! – kiáltotta Gor-na, öklét rázva kelet felé. – Minden csepp kiontott atlantiszi vérért, minden egyes rabszolgáért, aki az elátkozott gályáikon húzza az evezőt, ezer csapás zúduljon Valúziára és a Hét Királyságra!
Am-ra lelkesen felpattant és utána harsogta az átkot; Kull vágott magának még egy szeletet a sültből.
– Harcoltam már valúziaiakkal – mondta. – Bátrak, de nem nehéz megölni őket. Egyáltalán nem emberbőrbe bújt ördögök.
– Kivel harcoltál te? Zátonyra futott kereskedőbárkák hajótöröttjeivel, vagy legfeljebb az északi part őrségével, akiket büntetésből helyeznek oda horkantotta Gor-na megvetően. – Majd akkor beszélj, ha kiálltad a fekete légió rohamát, vagy a birodalmi hadakét, ahogy én annak idején. Hai! Ott aztán patakokban folyt a vér! Annyi idős se voltam, Kull, mint te most, mikor Lándzsás Gandaróval végigdúltuk a valúziai partokat. És nem álltunk meg ott, de nem ám: elvittük a kardot meg az üszköt az ország belsejébe. Ötszázan voltunk, majd' minden atlantiszi törzsből. Négyen jöttünk vissza! Egy falu mellett, amit felprédáltunk és porig égettünk, lecsapott ránk a fekete légió elővédje. Hai, megitattuk ott a lándzsákat és elvertük a kardok szomját! Ők is öltek és mi is öltünk, de mire a csata mennydörgése elvonult, négyen tudtunk elmenekülni a harcmezőről, mind súlyos sebekben.
– Ascalantétól úgy hallottam – ütötte tovább a vasat Kull –, hogy a kristályváros falai tízszer olyan magasak, mint egy felnőtt férfi; hogy az ember szemét elvakítja a sok arany meg ezüst csillogása; és hogy az asszonyok, akik az utcákon járnak meg az ablakokban könyökölnek, valami furcsa, fénylő ruhát viselnek, ami suhogva simul a bőrükhöz.
– Ascalante aztán biztosan tudja – mondta Gor-na zordan –, ha már egyszer olyan sokáig volt a rabszolgájuk, hogy még a becsületes atlantiszi nevét is elfeledte, és most kénytelen beérni azzal, amit a valúziaiak adtak neki.
– Mégis megszökött – jegyezte meg Am-ra.
– Ó igen; de minden szökevényre, aki kiszabadul a Hét Királyság karmaiból, hét olyan jut, aki a tömlöcökben rohad el. Nap mint nap hullanak; mert az atlantisziak nem viselik jól a rabszolgaságot.
– Az idők hajnala óta ellenségei vagyunk a Hét Királyságnak – bólogatott Am-ra.
– És azok is fogunk maradni, amíg a világ össze nem dől! – vágta rá Gor-na vad elégtétellel. – Mert Atlantisz, Valkának legyen hála, ellensége az egész emberiségnek.
Am-ra felállt és a lándzsája után nyúlt, őrségbe készülve. A társai leheveredtek a gyér fűbe, és álomba merültek. Vajon miről álmodott Gor- na? Talán csaták forgatagáról, bölénycsordák mennydörgő száguldásáról – vagy egy barlanglakó leányról. Ami Kullt illeti, ő.
Álmának ködfátylai közt kürtök arany rivalgása vert visszhangokat valahonnan messziről, alig hallhatóan. A feje fölött lebegő fellegekből ragyogó dicsfény sugárzott; aztán egyszerre szédítő panoráma tárult fel előtte. Hatalmas embertömeg tolongott körös-körül, amerre csak a szem ellát, ütemesen skandálva valami idegen nyelven. A morajlásba acélzörgés vegyült, jobb s bal felől roppant árnyhadseregek soroltak glédába; a köd szertefoszlott, s egy arc bontakozott ki belőle, homlokán uralkodói koronával – élesen metszett, szenvtelen és rezzenéstelen, szürke szeme párja, akár a jéghideg tengerár. A tömeg hangja újra felzúgott.
Üdv a királynak! Üdv a királynak! Kull, a király!
Kull hirtelen riadt föl álmából. A távoli hegyormokat beezüstözte a hold, a magas fűben halkan sóhajtozott az éji szél. Gor-na mellette horkolt, Am-ra pedig őrt állt, alakja csupasz bronzszoborként rajzolódott ki a csillagokkal sziporkázó égre. Kull pillantása egyetlen ruhadarabjára tévedt: a párducbőrre, amit a dereka köré kanyarítva viselt. Korona, uralkodó dísz sehol, csak egy meztelen barbár fekszik a földön. Szeme hidegen megcsillant. Kull, a király.
Újra álomba merült.
Másnap reggel felszedelőzködtek és útra keltek a törzsük szálláshelye felé. A nap még alacsonyan állt, amikor megpillantották a széles, kék folyót és a nagy szirtfalat a törzs barlangjaival.
– Nézzétek! – kiáltotta Am-ra élesen. – Megégetnek valakit!
A barlangok előtt vaskos cölöp magasodott, amelyhez egy fiatal lányt kötöztek. A köréje gyűlt emberek rideg tekintetében nyoma sem volt szánalomnak.
– Ala – állapította meg Gor-na; arcvonásai megkeményedtek. – A szajha, aki megszökött egy lemuriai kalózzal!
– Igen, a tulajdon lányom – köpte a szót egy kovakő szemű vénasszony. – De mivel ilyen szégyent hozott Atlantiszra, nem a lányom többé! A tenger vetette partra, miután összetörte és elnyelte a hajójukat, a párjával meg a többi nyomorult rablóval együtt!
Kull szánakozva nézte a lányt. Képtelen volt megérteni, hogyan gyűlölhetik őt ennyire ezek az emberek – akikkel végtére is egyazon vérből való –, csak mert fajtájuk ellenségei közül választott társat magának. A lány felé forduló arcok tengerében egyet látott csupán, amely nem utálatot és megvetést tükrözött. Am-ra furcsa, kék szeme szomorú volt és együtt érző.
Hogy Kull saját rezzenéstelen arca miféle érzéseket takart, annak senki meg nem mondhatója. Ám a tűzhalálra ítélt lány pillantása összekapcsolódott az övével; nem félelem sugárzott belőle, hanem szótlan könyörgés, mélyen és megkapón. Kull tekintete a lábához halmozott rőzsére tévedt. A törzs papja, aki egyelőre a szertartásos átok kántálásával volt elfoglalva, nemsokára le fog hajolni, hogy meggyújtsa a bal kezében tartott fáklyával. Kull látta, hogy Alát azzal a fajta nehéz falánccal béklyózták a cölöphöz, amelynek készítéséhez csak az atlantisziak értenek. Ezt még akkor sem bírná letépni vagy összetörni, ha valahogy át tudná verekedni magát az útját álló tömegen. A lány tovább kérlelte őt a tekintetével. Kull a farakásra nézett, majd megérintette a hosszú kovakő kést az övében. Ala megértette. Bólintott; szemébe kiült a megkönnyebbülés.
Kull olyan hirtelen és váratlanul csapott le, akár a vadászó kobra. A kést ugyanazzal a mozdulattal hajította el, amellyel kirántotta az övéből. Kevéssel a szíve alatt találta el a lányt, és azonnal megölte.
Míg az emberek megbűvölten álltak, Kull sarkon fordult, nekiiramodott, és macskaként szaladt fel a meredek szirtfalon. A tömeg még mindig nem ocsúdott fel a döbbenetből, ám az egyik harcos gondolatai gyorsabban jártak a többiekénél; íjat kapott föl és vesszőt feszített rá. Kull most veselkedett neki, hogy átlendítse magát a felső kőszegélyen; az íjász pillantása végigfutott a nyílszár mentén, szeme résnyire szűkült. Am-ra véletlenül megbotolhatott a nagy tolongásban, mert hátulról nekitántorodott és nagyot lökött rajta. A nyílvessző célt tévesztve süvített a levegőben, Kull pedig eltűnt.
Hallotta a nyomába eredők dühös üvöltözését; tulajdon testvérei szomjaztak a vérére, le akarták vadászni és ízekre tépni, mert vétett kegyetlen és barbár erkölcseik ellen. Ám nem akadt olyan férfi Atlantiszon – s ha ott nem, hát sehol a világon –, aki aznap utol tudta volna érni Kullt, a tengerhegyi törzs fiát.
(Kornya Zsolt fordítása)
A kígyó jegyében
Ez az elbeszélés mérföldkőnek számít a fantasyirodalom történetében. Ha eltekintünk a néhány maga nemében értékes, de folytatás nélkül maradt előzménytől (H. Rider Haggard: Eric Brighteyes, 1891; Lord Dunsany: The Fortress Unvanquishable, Save for Sacnoth, 1910), akkor A kígyó jegyében indította útjára a fantasynek azt az irányzatát, amit később Fritz Leiber – maga is jeles művelője – grammatikailag kevéssé szabatosan, ám annál kifejezőbben kard és boszorkányságnak (sword & sorcery) keresztelt el, s manapság termékeny másodvirágzását éli a film és a számítógépes játékok közegében. Az elbeszélés ugyanakkor szerves részét képezi a Cthulhu-mítosz irodalmának is, már Lovecraft óta, aki nem csupán a megjelenése után nyilatkozott róla nagy lelkesedéssel, hanem saját műveiben is számos utalást tett Valúziára és a kígyóemberekre. Howard rengeteget dolgozott rajta, kisebb-nagyobb megszakításokkal, és – mint levelezéséből kitűnik – végig örömét lelte a munkában, amit 1926-ban kezdett és több mint egy év múlva fejezett be. Farnsworth Wright, a Weird Tales szerkesztője 1927 szeptemberében fogadta el a terjedelmes novellát, ám a publikálására – és az érte járó száz dolláros csekkre – a szerzőnek egészen 1929 augusztusáig kellett várnia. Kitűnik ebből egyrészt, hogy a fantasyírók élete már akkor sem volt fenékig tejfel; másrészt viszont az is, hogy ha egy lelkiismeretes mesterember gyöngyszemre bukkan az ötletei között, akkor is szán időt a polírozására, ha közben szorongatja a szükség. Így születnek a klasszikusok.
A kígyó jegyében
1. A király díszmenete
A kürtök harsogása egyre erősödött, sötéten aranyló hullámverés gyanánt, mint az esti dagály mély zúgása Valúzia csillogó partjain. A tömeg ujjongott, a nők rózsákat szórtak a háztetőkről, ahogy az ezüstpatkók ütemes csattogása mind közelebbről hallatszott, s a hatalmas díszmenet első sorai bekanyarodtak a széles, világos utcára, amely a Tündöklő Tornyot és aranysisakos fiatornyait futotta körül.
Legelöl a kürtösök jöttek, karcsú ifjak skarlátszín mentében, hetykén villogtatva lovuk hátáról hosszú aranyharsonáikat; aztán az íjászok, csupa hórihorgas hegylakó; majd a nehéz fegyverzetű gyalogosok, akiknek páncélja egy ütemre csörgött a lépteikkel, s hosszú lándzsáik tökéletes összhangban emelkedtek-süllyedtek. Utánuk a világ legrettegettebb lovas katonái következtek: a vörös vértesek. Sisakforgójuktól a sarkantyújukig vörösben feszítettek, kevélyen fölszegett fejjel, ám azért tudatában az üdvrivalgásnak. Olyanok voltak, akár a bronzszobrok; fölmeredő kopjáik erdejét a legkisebb rezdülés sem fodrozta.
Ezt a büszke és félelmetes lovasgárdát a zsoldosok tarka hadoszlopai követték; vad külsejű, ádáz harcosok Muról és Kaauból, a keleti hegyekből és a nyugati szigetekről. Lándzsákkal és nehéz kardokkal voltak fölfegyverezve; a lemuriai íjászok szoros alakzata kissé elkülönülve menetelt. Aztán jött a könnyűgyalogság, s a felvonulást megint csak kürtösök zárták.
Pompázatos látvány volt, abból a fajtából való, amely szilaj lelkesedést gyújtott Kull, Valúzia királya kebelében. Nem a topáztrónuson ült a fenséges Tündöklő Torony előtt, hanem egy hatalmas csatamén nyergében, igazi harcos-királyként. Roppant karja a magasba lendült, az elvonuló csapatok tisztelgését viszonozva. Izzó tekintete elsiklott a páváskodó kürtösök felett, elidőzött kissé az utánuk masírozó katonákon, majd szilaj lánggal lobbant föl, mikor a vörös vértesek az uralkodónak kijáró tiszteletadással üdvözölték, éktelen fegyvercsörgéssel felágaskodtatva lovaikat. Mikor a zsoldosok is odaértek, Kull szeme résnyire szűkült. Ezek a harcosok nem szalutáltak senkinek. Szálfaegyenes derékkal meneteltek, merészen és kihívóan méregetve őt, bár nem minden elismerés nélkül: csupa ádáz, rezzenéstelen szempár a torzonborz sörények és bozontos szemöldökök alatt.
Kull ugyanígy viszonozta a tekintetüket. A bátorságot mindig nagyra tartotta, ezeknél bátrabb harcosok pedig sehol a világon nem teremtek, még a vad törzsek között sem, ahonnan egykor kitaszították. Mégsem tudta megkedvelni a fajtájukat; ahhoz túlságosan barbár maradt. Túl sok viszály választotta el őket. A zsoldosok ősidők óta népe ellenségei voltak, s bár Kull rég nem gondolt már szülőhazájára, amelynek hegy-völgyei között átkokba foglalták a nevét, a vérébe ivódott gyűlölet nehezen enyészett. Mert Kull nem valúziai volt, hanem atlantiszi.
Mikor a csapatok eltűntek látóteréből a Tündöklő Torony drágakövektől sziporkázó oldalfala mögött, Kull megfordította csataménjét és könnyű ügetésben megindult a palota felé. Útközben megbeszélte a díszmenet lefolyását a kíséretében lévő parancsnokokkal, kevés szóval sokat mondva.
– A hadsereg olyan, mint egy kard – jelentette ki –, nem szabad hagyni, hogy elrozsdálljon.
Így lovagoltak végig a még mindig zsúfolt utcákon, s Kull nem törődött vele, ha meg-megütötte a fülét egy-egy mondat a tömeg zsivajából.
– Oda nézz, ez Kull! Valka! Micsoda király! És micsoda férfi! Nézzétek csak a karját! És a vállait!
Ám a mormogásba itt-ott sötétebb hangok is vegyültek:
– Kull! Az átkozott bitorló a pogány szigetekről.
– Igen; szégyen Valúziára, hogy egy barbár ül a királyok trónusán.
Kull rájuk sem hederített. Kemény kézzel ragadta magához az elaggott
Valúzia roskatag trónusát, és még keményebb kézzel tartotta meg: egy ember egy egész nemzet ellen.
Most a nagyterem következett, az udvari fogadás, ahol Kull sorra megválaszolta a nemesurak és -hölgyek veretes dicsőítő beszédeit, gondosan leplezve, hogy magában milyen jól mulat ezen az üres szócséplésen; majd az urak és a hölgyek szertartásosan búcsút vettek tőle, ő pedig hátradőlt hermelinprémes trónusán és elmerült az államügyek latolgatásában – mígnem egy szolga a nagy király engedélyét kérte, hogy szólhasson hozzá, üzenethozót jelentve be a pikt követségről.
Kull visszahívta gondolatait a valúziai politika homályos útvesztőjéből, ahol eddig bolyongtak, és végigmérte a piktet, nem túl barátságosan. A férfi arcizomrándulás nélkül állta a tekintetét. Középtermetű, erőteljes alkatú harcos volt; a csípője keskeny, a mellkasa széles, a bőre sötét, mint a pikteké általában. Kemény vonású, rezzenéstelen arcából acélos szempár nézett kifürkészhetetlenül a királyra.
– A törzsi tanács első embere, Ka-nu, minden piktek királyának jobbkeze, üdvözletét küldi néked, és azt mondja: „A kelő hold ünnepén egy trónus fogja várni Kullt, a királyok királyát, a nagyurak nagyurát, Valúzia legelsőjét a szállásomon."
– Jó – felelte Kull. – Mondd meg a tiszteletre méltó Ka-nunak, a nyugati szigetek nagykövetének, hogy Valúzia királya együtt fog bort inni vele, amikor a hold a zalgarai hegyek fölé emelkedik.
A pikt nem tágított.
– Van még egy üzenetem, de az a királynak szól, nem pedig. – s itt megvető kézmozdulatot tett – ezeknek a rab kutyáknak.
Kull egy kurta paranccsal elbocsátotta a szolgákat, éberen figyelve a piktet.
A férfi közelebb lépett, és lehalkította a hangját.
– Egyedül jöjj ma este a lakomára, király úr. Ez Ka-nu üzenete.
A király szeme résnyire szűkült, hidegen és szürkén villant, akár a kivont kard acélja.
– Egyedül?
– Igen.
Némán meredtek egymásra; a szertartásos udvariasság máza alatt kölcsönös törzsi gyűlölet fortyogott. Ajkuk kiművelt szavakat formált, egy kifinomult faj hagyományokban gazdag nyelvén, mely nem volt a sajátjuk; ám tekintetükben a vadon lakóinak ősi ösztöne szikrázott. Hiába volt Kull Valúzia királya, a pikt pedig népe hivatalos szószólója az udvarában, itt a trónteremben mégis két barbár nézett farkasszemet egymással, bizalmatlanul és ugrásra készen, miközben öldöklő csaták és nemzedékek életét kioltó vérbosszúk szelleme suttogott a fülükbe.
A király volt előnyösebb helyzetben, s ezt teljes mértékben ki is használta. Állát az öklére támasztotta, úgy mustrálta a piktet, aki bronzszoborként állt előtte, fejét fölszegve, rezzenéstelen tekintettel.
Kull ajka széles, sokfogú mosolyra húzódott, amit nem sok választott el a vicsorgástól.
Szóval menjek csak nyugodtan. egyedül? – A civilizált világ megtanította rá Kullt, hogyan forgassa fegyverként a szavakat, és a pikt sötét szeme megvillant, bár nem felelt. – Honnan tudjam, hogy valóban Ka-nu küldött?
– Megmondtam – jött a mogorva válasz.
– És mióta beszélnek igaz szóval a piktek? – horkantotta Kull. Tisztában volt vele, hogy a piktek gyűlölik a hazugságot, de szerette volna kihozni a sodrából ezt az embert.
– Átlátok rajtad, király – felelte a pikt hidegen. – Fel akarsz bőszíteni. Valkára, ne tovább! Elég dühös vagyok, és ezennel párbajra hívlak, lándzsával, karddal vagy késsel, lovon vagy gyalog, ahogy kívánod. Férfi is vagy, vagy csak király?
Kull tekintetében megcsillant a vonakodó tisztelet, amellyel a harcosok a bátor ellenfélnek adóznak, ám nem szalasztotta el az alkalmat, hogy szavaival még egy utolsót szúrjon a pikten.
– Egy király nem fogadja el névtelen vademberek kihívását – húzta el a száját –, és Valúzia uralkodója nem emel fegyvert békés követekre. Távozhatsz. Mondd meg Ka-nunak, hogy egyedül fogok menni.
Gyilkos düh lobbant a pikt szemében. Valósággal reszketett a primitív vérszomjtól, aztán egy hirtelen mozdulattal hátat fordított a királynak, átcsörtetett a termen és eltűnt a kapuszárnyak mögött.
Kull ismét hátradőlt hermelinprémes trónján, és a gondolataiba mélyedt.
Szóval a pikt törzsi tanács feje azt szeretné, hogy egyedül menjen. De miért? Árulást forralna? Kull komoran megsimogatta kardja markolatát. Valószínűtlen. A pikteknek túl fontos Valúzia barátsága, semhogy kockára tegyék holmi öröklött törzsi gyűlölködés miatt. Kull ugyan atlantiszi, vagyis ősi ellenségük, ám egyúttal Valúzia királya, azaz legerősebb szövetségesük.
Kull hosszan tűnődött a furcsa sorsfordulókon, amelyek régi ellenségek barátjává és régi barátok ellenségévé tették. Fölállt, és nyugtalanul járkálni kezdett a nagyteremben, gyors és nesztelen ragadozóléptekkel. Minden köteléket elszakított – barátságét, törzsét, hagyományét –, hogy féktelen becsvágyát kielégítse. És Valkára, a tenger és a szárazföld istenére, el is érte, amit akart! Valúzia királya lett. a hanyatló, dekadens Valúziáé, amely ma már jobbára csak régi dicsősége fényében sütkérezik, de még mindig hatalmas birodalom, a legnagyobb a Hét Királyság közül. Valúzia. a barbárok az álmok országának hívták, s Kull néha valóban nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valamiféle különös álomvilágban él. Furcsának és idegennek találta az örökös cselszövést és intrikálást, az udvarban, a hadseregben, a nép között. Olyan volt az egész, mint egy álarcosbál, ahol a férfiak és a nők sima maszkok mögé rejtik valódi gondolataikat. Ám a hatalmat nem esett nehezére magához ragadni: egy vakmerőn kihasznált alkalom; a kardok hirtelen, halálos tánca; egy unt és gyűlölt zsarnok véres halála; gyors, ravasz összeesküvés néhány nagyravágyó államférfival, akik kiestek az udvar kegyeiből – és Kull, a kóbor kalandor, az atlantiszi száműzött elérte álmai netovábbját: ő lett Valúzia ura, a királyok királya. Most azonban úgy tűnt, a trónt megszerezni sokkal könnyebb, mint megtartani. A pikt látványa régi emlékeket ébresztett benne szilaj, fékezhetetlen ifjúkorából. És mint az utóbbi időben oly gyakran, most is homályos nyugtalanság fogta el, mindent furcsamód valótlannak érzett maga körül. Kicsoda ő, az egyszerű harcos a tengerentúli hegyekből, hogy egy olyan népet kormányozzon, amely évezredek titkos bölcsességén nevelkedett? Az ősi faj, különös és kiismerhetetlen, hatalma romjain is félelmetes.
– Kull vagyok! – bömbölte, és fölvetette a fejét, akár a sörényét rázó oroszlán. – Kull vagyok!
Sólyomtekintete körbevillant az ódon teremben. Önbizalma visszatért. És a csarnok egyik sötét zugában – alig észrevehetően – meglebbent egy függönyszegély.